Nem könnyed téma erre a tavaszi reggelre. Orvos-Tóth Noémi, pszichológus azt mondta, hogy a gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet.
A. J. Christian író meg azt mondta, hogy az igazi megbocsátást nem lehet megtenni, az csak megtörténik. Azért megosztok róla egy-két gondolatot, szerintem segíthet.
A megbocsátás útja. Először nagyon fáj, amit tesznek velünk. Ez tény. Aki eddig megtisztelt azzal, hogy elmondta, hogy mi érte, vagy akár saját élmény alapján, az bizony nagyon fáj. Ez lehet konkrét fizikai vagy lelki fájdalom, amikor testi szinten ér bántás minket. Akár olyan életkorban, amikor még teljesen védtelenek, kicsik, fejletlenek és selyem érzékenyek vagyunk. De a fájdalmat okozhatja elhanyagolás is, amikor elemi szükségleteinket nem elégítik ki. Konkrét, fizikai síkon, nem adnak nekünk enni vagy nem ölelnek, nem elégítik ki a fizikai alapszükségleteinket. A félreértések elkerülése végett, az ölelés, az érintés, a gyengéd testi közelség biztosítása alapszükséglet.
Minden ilyen fájdalom vagy hiányból adódó fájdalmat okozó maró szükséglet, mindegyik fájdalom megélése dühöt vált ki első reakcióként a szenvedésre. A szenvedéstől nagyon dühösek tudunk lenni, és leszünk is, eláraszt minket kezelhetetlenül. Hogy miért kellett nekünk ilyen fájdalmat okozni, miért kellett így bánni velünk, amikor nem is érdemeltük meg, pusztán védtelen elszenvedői voltunk a bántásnak, az elhanyagolásnak. És akkor nagyon dühösek vagyunk, tényleg éljük a dühöt tombolni magunkban nagyon, arra ömlik bennünk a harag, aki, akik ezt tették velünk. Akik elvették tőlünk a gyermekkorunkat, az egészséges testi-lelki fejlődésre való lehetőségeinket. Vagy elvették a fiatalságunkat, amikor szépek és életerősek voltunk, elvették a normális szeretettel teli életünket vagy elvettek bármit, ami érték nekünk volt, megadatott vagy épp, hogy emiatt a lehetőség is elveszett, hogy valaha megadasson.
Amikor elindulunk az úton, először meg kell figyelni ezt a dühöt, ezt a haragot. Ezt akár éveken keresztül, évtizedeken keresztül cipelhetjuk magunkkal, szinte tombol bennünk a felszín alatt. Ezt a haragot, dühöt kell megkeresni, megfigyelni, megnézni megszeretni. És meglátni a kiváltóját, a fájdalmat. Azt a mérhetetlen fizikai vagy lelki fájdalmat, amit az ütések okoztak a testünkön és a lelkünkön. Azt a fájdalmat, amit a kínzó hiány okozott. A mardosó éhséget, szomjúságot, a lelki szárazságot, amikor sokszor nem is tudtuk, hogy mi az, amit nem kapunk meg, csak senyvedtünk az elzártságtól. És akkor nagyon kell szeretni magunkat, átölelni saját magunkat, ezt érdemes szó szerint megtenni, a saját karunkkal szeretettel megölelni magunkat szorosan, hogy érezzük, hogy itt van valaki, aki nagyon sajnálja, hogy ezt nekünk meg kellett tapasztalnunk, át kellett élnünk, hogy ezen keresztül kellett mennünk. Van itt valaki, aki ezért együttérez velünk, ott van nekünk, hogy megértsen minket, mi magunk, a már sokkal bölcsebb, sokkal érettebb, sokkal érzékenyebb, együttérző énünk. Ezek után talán kicsit enyhül a fájdalom és vele a düh, ha csak éppen annyira is, hogy lehetővé váljon még valami mást is észrevenni. Mert ilyenkor azt is érdemes észrevenni, hogy ahogy a Rumi gondolat is mondja, a seb az a hely, amin keresztül a fény be tud hatolni, szóval meg kell látni, hogy ez a szenvedés tett minket azzá, akik most vagyunk. Enélkül talán sosem lennénk képesek másokat igazán szeretni, sosem tudnánk mások sorsával és szenvedéseivel együttérzőek lenni, a szenvedés nélkül most nem lennénk ezek a szeretetre, empátiára, segíteni tudásra képes emberek. És akkor már azt is megláthatjuk, hogy milyen csoda és mennyi körülmény összejátszása kellett ahhoz, hogy most itt legyünk. És azt is meglátjuk, hogy mint ahogy az olimpiai úszó rengeteg hajnali edzésének a fájdalma egyszer egy aranyéremben jelenik meg, mint jutalom, a mi szenvedéseink sem voltak hiábavalóak, mert ezzel válhattunk azzá a kinccsé, csodává, amik most vagyunk. És akkor rájövünk arra is, hogy az “edzőinknek” bizony, bármilyen furán hangzik is, de hálásak lehetünk. Nagyon hálásak. És, ha tovább gondoljuk, akkor az is igaz, hogy amikor kinzóink élete egyszer véget ér(t), amikor az utolsó levegővételt kifújják és nem vesznek többet újat, akkor a személyiség falai leomlanak, onnan nincsenek meg azok az erők, amik az emberit összetartanák, minek is lennének, már nincsen rá többé szükség, megszűnt az emberlét, és akkor ebben a pillanatban mindenki hirtelen kiáramlik a falak mögül, kitágul és hirtelen az is belekerül, azt is megéli, érzi, amit mások éreztek akkor, amikor Ő velük élt. Hirtelen érzik nem csak azt a csípős, csattanó érzést, amit ők éreztek akkor, amikor azt a pofont véghezvitték, hanem azt is érzik, amit az a gyermek érzett, akinek az arcán az a pofon elcsattant. És akkor az nagyon fáj, az összes tett, mondat, lépés, amit ők tettek velünk, az mind nagyon-nagyon, sokszorosan fog fájni, mint ahogy valaha is nekünk fájt. Nagyon fognak szenvedni, ez a valóság. És az is a valóság része hogy ezt a fájdalmat ők mind már jóval a születésük előtt előre bevállalták miattunk, hogy mi azzá válhassunk, akik most vagyunk, hogy mindazt megélhessük, ami ide vezetett a mostani önmagunkhoz. Bevállalták az edzésünket, még akkor is, hogy tudták, hogy ezért nekik is óriási árat kell fizetni. Ez a szenvedés, amin ők is átégnek, ez volt ennek az ára. És ekkor értjük meg, ekkor jövünk rá, hogy igazából nekünk kell bocsánatot kérnünk. Ez az igazság.
Bátornak kell lenni meglátni, hogy ez a valóság. De ha már bátrak voltunk meglátni, akkor kérjünk bocsánatot mindazoktól, akik fájdalmat okoztak nekünk. Gondolatban vagy hangosan kimondva, de tegyük meg. Muszáj megtenni, más út nincs. A harag terjed, terjeng, nem tartja be az általunk szabott irányokat, mint a tűz, felfal, újabb és újabb helyeket kebelez be magának, ahogy felfelé érezzük, a felmenőink felé lángol a tűz, úgy lefelé is harap és egyenesági leszármazottaink, akár megszülettek már, akár még csak úton vannak felénk, ugyanúgy megéghetnek benne. Tegyük meg, kérjünk bocsánatot. És onnan máshogy fogunk élni. Mert az a harag, ami bennünk van eltemetve, nem is tudjuk, hogy hogyan akadályoz, blokkol minket attól, amit szeretnénk megélni. Amit nagyon szeretnénk. Ezzel a legjobban magunkat segítjük, hogy arra tudjunk menni, amerre igazán szeretnénk.