Életünk végtelen és elképzelhetetlen játékok sorozata. Pillanatok, érzések, fények, hangok, érzetek, illatok, a bőr lélegző lüktetése. Az Itt és Most játéka. Aki a múlt vagy jövő ködös bugyraiban jár, persze azt is kell néha, az éppen lemarad a végtelen pillanat megélésének lehetőségéről. Mert igaz a bölcsek szava, a végtelent csak megélni lehet, aztán színeit, szivárványát kimondani, leírni, megrajzolni, lefesteni, elénekelni, eltáncolni lehet, sőt valahogy megjeleníteni örök vágy, de mégis csak a megélése az egyetlen lehetőség és talán életünk egyetlen valódi célja is.
És igaz, annyi mindent meg lehet élni, hogy meg kell adni magunkat a nálunk sokkal hatalmasabb erőknek, sosem irányíthatjuk vagy találhatjuk ki a végtelen játékát velünk. Esetleg szívből jövő hálával állhatunk sorsunk, életünk ajándékait átélve és magunkat megadva annak, ami az akaratunk nélkül a vágyaink szerint, sőt néha még szebben is megadatik. Vannak varázslatok, amelynek okát, forrását nem sejthetjük, csak szívünket kitárva élhetjük.
Ez a történet egy Nőről szól. Egy egyszerű, hétköznapi Nőről és egy Férfiről, akit nagyon szeret. A szereplők bármilyen hasonlósága a valósággal nem a véletlen játéka. Ez a Férfi és ez a Nő hét évet élt együtt szerelemben, szeretetben, egymásnak magukból mindent, de MINDENT odaadva. A sors szándéka szerint és talán azért mert bár minden sejtjükkel egymásnak éltek, valahogy mégsem tudták önmagukat megugrani azért, hogy a másiknak és Önmaguknak méltó társai lehessenek. Előfordul az ilyesmi. Ezért útjaik a fizikai élet szintjén szétváltak, bár szívük továbbra is együtt dobbant, anélkül, hogy erről tudtak volna. Nem is kell az ilyesmit tudni.
A Férfinek is van története, Ő is írja a sajátját, ki tudja, hogy az hogyan szól, de ez a mese itt most a Nőről szól. A Nő hosszú, hosszú napokon át élte a hiányt, furcsa meztelen, védtelen testben és elképesztő bizonytalan szorongásban élte napjait a Férfi nélkül, sokszor álmodozva, vágyva szerelmük napjainak együtt töltött perceiről. Sokszor elképzelte, vágyta vissza azt az érzést, azt a biztonságot, amit akkor élt. Bár sosem tértek vissza egymáshoz, mint “hivatalos” pár újra, de időről, időre nem tudtak ellenállni a közösen megélt élményeknek, röpke légyottok, szerelmeskedések tarkították a sokszor önként vállalt teljes elzárkózást a másiktól. A Nő rajongott a férfi minden mozdulatáért, illatáért, minden szaváért, de valahogy nem érezte soha többet mellette még pillanatokra sem azt a biztonságot, azt a szeretetet, ami előtte közöttük volt. Inkább csak a két test egymásra vágyását, az önös vágykiélést, a másik használatát érezte. Ez nem volt olyan jó érzés, bár a test öröme mindig tagadhatatlan volt. A Férfi közben saját, erős világot kezdett építeni, és bár az együttélésük alatt, mintha a Nő lett volna kicsit talán az erősebb, most meglátta a másik telt férfierejének a fizikai világban való megnyilvánulását és ez nagy örömmel töltötte el. Jó volt érezni, hogy most a Férfi vált az irányítóvá, ő lett az erősebb és nem is engedte, hogy az együttléteik során a Nő bármilyen módon visszavegye az irányítást, pedig higgyétek el megpróbálta 🙂 Nem rosszindulatból, csak mert Nő. És akkor a Nő elkezdte élni, hogy megadja magát. Ez a már sok életfeladatot megoldó Nőnél nagyon nem könnyű folyamat, aki ezt meg tudja tenni, talán igazi Buddha nőnek tekinthető a végén, amikor a teljes megadás mindent átjáró erejét élheti.
A történet legfrissebb fejezete egy varázslatos este története. A Nő már feladta, elengedte, hogy valaha megélheti azt az összetartozást, amit egykor éltek. Már csak azért is, mert időközben szépen elengedték egymást. Szóban kimondva, szeretettel búcsút intettek egymásnak. Igazi búcsút, olyan szavakkal megerősítve, aminek súlya és érvénye van. Visszavonhatatlan érvénye. Az a közös történetük halála volt. Emiatt lett ez az együtt töltött este, éjszaka és reggel olyan a Nő számára, mintha igazából már nem is lenne, már meg is halt volna és valahogy most mégis engedélyt kapott volna arra, hogy megélhesse azt, amire a legjobban vágyott. Mintha nem is a valóság történt volna velük a fenyőillatú csillogó karácsony idején. Még a végtelen is kinyílt, sokkal több, mint amit valaha elképzelt. Még talán sosem szerette ennyire a Férfi, még talán sosem figyelt minden lélegzetvételére ennyire. Még talán sosem volt ennyire kedves. Még sosem volt talán ennyire gyengéd és odaadó és egyben szenvedélyes is vele. Végtelenül gyengéd és végtelenül erős. Még talán sosem énekelt neki ilyen szívből, ennyire a lelkéből. Még talán sosem engedett a szívébe ilyen belépést. Még sosem főzött neki reggel ilyen finom forró kávét…
Amikor mindennek vége, akkor kezdődik a minden.
A halálon túl a minden is van.