Ez a bejegyzés egy közönséges éti csigáról szól, latinul Helix Pomatia, aki megtanította nekem az univerzum egyik legszebb titkát, a bizalom művészetét és a szeretet határtalanságát.
Mert minden körülöttünk elmesélheti, amit meg kell tanulnunk és mindenben megtalálhatjuk önmagunk, hisz minden Te vagy és minden benned van és mindenben ott vagy Te is.
Sétáltatom a kutyát a Gellérthegyen, mint mindig. Sétálok a kedvenc lépcsősorom felé, csak úgy nézegetek, megakad a pillantásom egy földön kúszó óriási csigán, örülök, hogy észrevettem és nem léptem rá. Sétálok tovább, pár méter múlva az egyik kerítés betonpárkányán látok meg egy újabb csigát, megyek tovább, de valahogy a látvány visszahúz, kis késéssel, de lereagálom a szív jelzését, visszafordulok. A csiga-biga csak úgy kúszik ott finoman, szépen lassan a betonon. Odateszem a kezem a beton széléhez, reménykedem benne, hogy rámászik a kezemre. Én sem tudom, hogy miért, de így esik jól. A csigusz valahogy megérzi a húzást vagy csak a véletlen, de eléri a kezemet és kis szemével, csápjával hozzáér, ellenőrzi, majd elfordul és másfelé kúszik. Én csak nézem, sajnálom, hogy nem mert közelebb jönni, de a szeretet valahogy elfogadtatja velem, nem is sajnálom talán, figyelem tovább lassú, óvatos csápjaival mindenfelé tapogató mozgását és csak csodálom. Gondol egyet, újra a kezem felé fordul, elindul felém. Most csak kicsit érinti a bőröm, izmos haslábával épp hogy pár millimétert ad magából, ahogy elcsúszik a kezem mellett és megint másfelé indul. Én csak nézem, csodálom, már nem is bánom, hogy megint nem volt olyan bátor, hogy nagyobb felületen érintkezzen velem. Nem baj, így döntött, ő tudja, az ő élete. Azért valahogy nem tudok elszakadni, maradok a kerítés mellett, kezem, karom a beton mellett és csak nézem a kis lényt. Ekkor valamiért, talán mégis hívtam a szívemmel úgy, hogy mégsem vártam tőle semmit, de újra a kezem felé fordul és már félig rá is kanyarodott a kezemre. Közben persze a kutya unalmában egy arra sétáló idős bácsit kezdett el ugatni, kapkodni a lába felé és ott volt a döntés, hogy megijesztem a már szinte félig az ujjaimra került állatkát és elrohanok a kutya után, de végül csodák csodájára az eb a puszta hívásra abbahagyta a járókelő molesztálását és visszaült a lábamhoz. Szó se róla kicsit unta a programot addigra. Ekkor a csigusz újra visszatért a számára biztonságot jelentő betonkerítésre és tőlem messzire távolodva útnak indult. Valahogy elfogadtam a döntését. Nem örültem neki, de megértettem, hogy marad a számára fontos biztonságnál, olyan érzékeny kis állat. Ekkor elkezdett esni az eső, először csak picit, aztán egyre hevesebben, hirtelen megsajnáltam a csigát, fölé tettem a kezem, hogy ne ázzon el a zuhogásban. Talán hálás volt érte, egyáltalán érezhet egy csiga hálát, bár valóban nem azért tettem, hogy viszonozza. Ahogy letámasztottam a kezem élét a betonra és fölé hajtottam a tenyerem, egyszer csak éreztem, hogy szépen, finoman mászik fel az ujjaimon a kezemre. Nagyon finom, érdekes érzés volt. Már majdnem teljesen felmászott a kezembe, amikor mégis meggondolta magát és újra a beton felé vette útját. Ha kérdeznétek, igen, ott álltam a szakadó esőben, még a kutya is csak nézett rám, bánatosan rázta a bundájából a vizet és próbált egészen a kerítés menedékében meghúzódni. Rám csak hullott a zivatar és aztán még a fejemet is oda kellett hajtanom, hogy ott is védve legyen az a kis állat, ahol a tenyerem kevés volt. Ne kérdezzétek, én sem tudom, hogy ezt miért tettem, valahogy így esett jól. Bőrig áztam. Ekkor kicsit elállt az eső, a csiga új utakra indult, a kutya is csak bóklászott unottan, meg-meg kísértve engem, hogy a buszt is vendégül látó út felé is elkacsintgatott, de nekem valahogy csak nem akaródzott tovább menni. Ekkor, ebben a pillanatban a csigám újra a betonhoz támasztott kezem felé indult és valahogy elszánta magát, mert most először teljes testtel átmászott a csuklómra, igaz a végén kicsit én is ügyeskedtem, de akárhogy is, ekkor először teljesen megbízott bennem és a kezembe tette a kis életét és kinyújtott szarvacskáival onnan szemlélte a világot. Nem volt itt mit mondani, megbízott bennem és odaadta magát teljes egészében.
Ekkor úgy döntöttem, hogy ha Te így, akkor én ezzel a bizalommal élek, ha vállaltad, hogy megbízol bennem, akkor nem okozom csalódást, hogy amikor olyan küzdelmesen odaadtad magad, akkor visszautasítsalak és szépen a tenyeremen hazavittem.
Azóta tudom, hogy a kedvence az alma, hogy szeret a köveken nézelődni és azért még kicsit fél, ha a terrárium üvegét zörögve nyitom. Meg fogom szolgálni a bizalmát, az egészen biztos.
Igazából, amiért ez az írás idekívánkozik erre az oldalra az csak annyi, hogy előfordul, igaz ritkán, de mégis van, hogy valaki olyannal hoz össze a sorsunk, aki valamiért mégiscsak fontossá válik a számunkra, igazából mi magunk sem tudjuk, hogy miért, de mégis nagy-nagy türelemmel elviseljük, sőt élvezettel, odaadással addig is szeretjük, amíg ő nem ér oda, nem tud bízni, nem meri magát elengedni. És mi csak szeretjük, figyeljük, nézegetjük, ha jön az eső távolról óvjuk, és csak ott vagyunk, akkor is, ha benne még nem tudott a bizalom megnőni. És önuralommal megálljuk, megértjük, hogy most nekünk mozdulni nem szabad, hogy most a nem lépésünk az igazi lépés, a türelmes nem mozdulásunk az igazi vallomás, hogy ne elijesszük, csak hagyjuk és láthatatlanul szeretjük és megvárjuk, amíg benne a bizalom megnő. És lehet, hogy először csak apránként, meg-megszagol minket, kicsit hozzánk ér, kicsit ránk támaszkodik majd elmenekül, már majdnem odaadja magát és aztán mégsem és lehet, hogy talán sosem, de az is lehet, hogy egyszer teljesen, de mi nem teszünk mást, mint hogy ott vagyunk, vele vagyunk és a teljes döntési szabadságát meghagyva megvárjuk, hogy végül merre is húzza a szíve. És akkor is így teszünk, ha megvan az összes eszközünk, hogy a másikat prédaként hazavigyük, hisz azt a kis védtelen csigát is bármikor a kezembe vehettem volna és vihettem volna, de az nem az, mint azt megélni, hogy ha lassan is, ha többszöri nekifutásra is, de végül önként nyitja ki magát és bizza rá magát a mi kezünkre. És bárhogy is alakul végül, azt tiszta örömben és a másikat teljes tiszteletben tartva, a szívünket kinyitva tudjuk elfogadni. És ha végül mégis teljesen odaadja magát nekünk, akkor méltókká válunk a bizalomra ő meg örökké hálás lesz, hogy végül megvártuk.