(írás a véleményekről)
Ringatózva hullik le egy sárga levél a ringlófáról. Van, aki ettől a látványtól megvilágosodik, pl. Buddha, van, aki arra gondol, hogy jaj mindjárt megint itt az ősz, van aki arra, hogy ez a sárga, amilyen ez a levél, az a kedvenc színem, van aki arra, hogy a fenébe megint mennyi levelet kell majd összegereblyéznem, van, aki arra, hogy miért nem a szomszédba hullott, van, aki arra, hogy nagyanyám otthonkáján is ilyen levélminta volt, van aki arra, hogy pontosan a legszebb Strauss valcer ütemére hullott, van, akinek az elmúlás jut róla eszébe, a biológus tudja a hullás okát és a sort végtelenig folytathatnám.
De igazából a lényeges ebben az, hogy a valóságról ahány ember, annyi félét gondol, annyi félét lát bele, és az, amit lát, az tulajdonképpen tőle függ, őt jellemzi, az ő világát, élményeit, tapasztalatait, gondolatait, érzéseit, az ő lényét türözi, sosem a valóságot. Pedig ez csak egy egyszerű, hétköznapi esemény, egy levél lehullása, mégis amit ő lát, az csak a valóság leképezése a saját szűrőin keresztül.
Gondolj bele, miért lenne ez másképp, amikor Rólad vélnek valamit, amikor Téged jellemeznek, amikor a Te életedet értékelik, a Te cselekedeteid okát magyarázzák. Vagy, amikor Te mondasz véleményt, ítéletet, gondolatot másokról?
Bármit is hallasz magadról, bármit is vélsz másokról, érdemes róla kicsit elgondolkodni, de sosem szabad elhinni, hogy az Te lennél, vagy, hogy Ők azok lennének !