Van a telkünk. A telken egy terasz. A terasz mellett egy bokor. Semmi különleges, nem is nemes, nem is extrán szép, nem is ültette senki, csak úgy kinőtt. Vadon.
Tavaly azon gondolkoztunk, hogy kivágjuk, el is döntöttük, hogy nem kell az ide, majd valami szebbet ültetünk a helyére vagy tán kicsit arrébb a kilátás végett. Végül aztán elmaradt a kivágás, talán nem is igazán volt szívünk hozzá vagy csak egyszerűen lusták voltunk cselekedni. Beköszöntött a tél, nem is jártunk a telekre. Idén tavasszal még talán észre sem vettük. De aztán jött a nyár, a tűző nap, a forróság. És észrevettük, hogy ez a bokor itt mennyire megnőtt és hogy pont oda nőtt, hogy a délutáni órákban szinte a terasz felét borítja hűsítő árnyékba. Talán megemberelte magát, talán túlnőtt önmagán, talán csak úgy megtörtént. Egyszercsak megláttuk, hogy a virágaiból fejlődött bogyókat milyen lelkesen csipegetik a madarak, hogy a terasz surrogó szárnyak hangjától teli. Hogy oldalsó ágai jótékonyan takarják a szomszédos telekről a belátást. És rájöttünk, hogy micsoda áldás ez a bokor itt és hogy mekkora butaság lett volna kivágni, csak mert egy szebbet-jobbat akartunk helyette és észre sem vettük, hogy ennél szebb-jobbat nem is találhattunk volna. Azóta nagyon szeretjük és minden nap szépen, hálával beszélünk hozzá.
Óvatosan bánjatok a már kihajtott, akárcsak véletlenül is megtermett és kifejlődött kapcsolatokkal, előfordulhat, hogy egy hirtelen pillanatban a legszebb, legjobb dolgot vágjátok ki a kiskertből. És aztán a hiányt egy újra elültetett fával akarjátok pótolni, de az nem biztos, hogy olyanra nő, amilyet szeretnétek, és ha mégis, akkor is csak jó pár év múlva lesztek ugyanott, mint ami most adatott.
Vagy váltsatok bátran, és másik bokrot ültethetsz a régi helyére, de utána sose sírd vissza a kivágott növény kincseit. Akkor figyeld az újat és élvezd annak a színeit, ott is lesz benne öröm.