A görög Delphoi jósda feliratának valóságáról szól a mai mese. Már szinte szokásos a kezdés, sétáltatom a kutyát.
Most épp a hajnali Balaton parton bandukolunk. Ekkor találkozom Rastislavval, akiről akkor még nem is tudom, hogy így hívják, sőt azt sem, hogy osztrák, pontosabban kicsit szlovák, kicsit magyar és kicsit kelta is. A kutyáját sétáltatja ő is. A kutyák játszani kezdenek, mi meg beszélgetni, ilyenkor örülök, hogy megtanultam angolul.
Mindenféle szóba kerül, hogy hogy nem, de oda kanyarodik a beszélgetés, hogy Rastislav nemrégiben hatalmas változást élt meg az életében. Ennek oka az volt, hogy ő bizony rászánta magát és befizetett egy géntesztre, hogy megtudja, hogy kik is voltak az ősei. És nagyon megdöbbent, mert nem erre az eredményre számított. Azt hitte, hogy a felmenői szerint 80-90 %-ban szlovák lesz és a maradék rész pedig Ausztria azon területeiről származik, ahol most is él. Ehhez képest az eredmény szerint 60 %-ban szlovák és cseh eredettel vegyesen, közel 30 %-ban magyar ősökkel és a maradék 11 %-ban a Brit szigetekről származó kelta vérrel rendelkezik. Ez a tudás az egész életét megváltoztatta, ezeknek tudatában egészen másként néz magára.
Ennek a történetnek a kapcsán én megértettem valamit, ami viszont az én életemet változtatta meg. Mindannyiunknak van egy elképzelése saját magáról. Egy kép, egy egyéniség, egy alak összegyúrva azokból az információkból, amit magunkról tudunk, akár amit szüleink meséltek, akár a családunk történetéből, a tanáraink szavaiból, az utcán ránk bármit is mondó járókelők odavetett szavaiból, nagyanyánk megjegyzéseiből, barátaink szavaiból, saját tapasztalatainkból és minden hatásból összegyúrva, ezen mozaikok mentén, hiszünk, vélünk magunkról egy egyéniséget, egy személyiséget és ezt annyira igaznak, valósnak hisszük, hogy legtöbbször igyekszünk ennek az általunk összerakott egyéniségnek megfelelően viselkedni. Sokszor talán nem is azt tennénk az önvalónkból, amit végül teszünk, csak pusztán igyekszünk a saját magunk által kialakított egyéniségnek megfelelni. És sosem lesz egy megbízható, tudományos, pártatlan elemzés, ahol el tudnánk olvasni, hogy igazából milyenek is vagyunk, erre csak mi magunk jöhetünk rá.
Ezért valódi ez a mondás. Valahogy nem szabad komolyan venni, nem hogy azt nem, amit mások gondolnak rólunk, hanem még azt sem, amit mi magunk gondolunk magunkról, hanem csak élni, cselekedni azt, ami belőlünk fakad és figyelni, figyelni, minden elvárás, elképzelés, gondolat nélkül hogy na akkor milyen is vagyok én valójában abban az adott pillanatban.