Műanyagmentes Július

Ez a téma nem szorosan kapcsolódik a párkapcsolathoz, de talán mégis.

Műanyagmentes július van.

Fontos kezdeményezés, hogy próbáljuk csökkenteni a műanyagból készült tárgyak, eszközök használatát, mert lebomlásuk, szemétbe kerülésük nagyon szennyezi a környezetet, tönkreteszi az élővilágot. Ez nekem amúgyis szívügyem, nem csak a környezet miatt, hanem csak mert világ életemben undorodtam a műanyagból készült tárgyaktól. Szegény édesanyám, aki még a műanyag kor előtti időszak szülötte, rajongott a műanyag edényekért, csomagolóanyagokért, elárasztotta a háztartásunkat a plasztik.

Örülök, hogy úgy tűnik, ma már ez nem divat, sőt. A figyelem felhívására a közösségi oldalakat elárasztották azok a borzalmas képek, ahol szerencsétlenül járt vadállatok gabalyodnak műanyag szemétbe és nem tudnak szabadulni a műanyag fogságából, vagy ahol folyókat önt el a kordában tarthatatlan szeméthalom. Szomorú, szívet facsaró képek ezek. Tudom, hogy aki ilyet közzétesz, azt a jóindulat vezeti és szeretné a figyelmet felhívni erre a problémára. De mi csak ülünk otthon a számítógép előtt és borzalmas érzések kavarognak bennünk, amikor ezt látjuk. Tenni vajmi keveset tudunk, hisz a képek nem a házunk előtt fogságba esett madárkát mutatják, akkor egyből szaladnánk lefelé és máris tudnánk segíteni, de így csak a mérhetetlen szomorúság marad bennünk. Persze igyekszünk kevesebb műanyagot használni, de ettől még nem érezzük a problémát megoldottnak, ráadásul vannak az életünkhöz nélkülözhetetlen termékek, amikhez, ha megszakadunk sem tudunk hozzájutni a műanyag csomagolás nélkül.

Azt mondják a szeretet gyógyít. Ezen képek, videók hatására, amit érzünk, az sosem a szeretet. Düh, tehetetlenség, fájdalom, szomorúság, fusztráció keverékét érezzük, ami egészen bizonyosan nem gyógyít.

Ma a Balatonban úsztam. Csodálatos volt a simogató víz, a lemenő nap édesen ontotta sugarait, lágy hullámok borzolták a tavat, kósza hófehér felhősávok díszítették az eget. A víz hűsített, lágyan simogatta a bőrt, a természet magába fogadott, ölelt és ontotta rám ajándékait. Szerettem ezt a bolygót. Szerettem a lágyságot, az örömöt, a befogadás érzését, hogy egy vagyok a világgal. Úszás után hosszú percekig csak álltam a parton, bámultam az aranyhídnak nevezett napfény sugárnyalábot, ami a lábamtól szaladt széles sávban a tavon a vizen csillanó fények játékaként, majd kerek szikrázást mutatott a tó közepe táján. Csak néztem ezt a csodát, hallgattam a kövekhez csapódó víz csobbanását, kicsiny halak cikáztak a mélyben kirajzolódó sziklatömbök körül. Az enyhe szellő libabőrt hozott, körülöttem emberek zajongtak, – állj meg Barnabás, nem vagy megtörölközve, de anyaaaaaa – és még az is olyan helyénvaló volt, milyen lenne a Balaton emberek nélkül és csak néztem, hallgattam, szagoltam, éreztem mindezt és szerettem ezt a bolygót, a susogó fákat, a tavat, ami talán már ezer éve is pont ugyanilyen volt annak, aki akkor a partján állt. Szerettem mindezt a csodát, ujjongtam, átjárt az öröm és csak ömlött belőlem a szeretet a természet, az élet felé.

Talán ez gyógyít.

Talán, ha mást is így tudunk látni, szeretni, és nem a szörnyűnek vélt tulajdonságai felett sopánkodunk, berzenkedünk, hisz azokat épp nincs hatalmunkban megváltoztatni, kimetszeni a lényéből, hanem meglátjuk azokat a pillanatokat, amikor mindennel együtt a másik CSODÁLATOS, az biztosan gyógyít.

Gyógyít minket, gyógyítja a másikat, gyógyítja a kapcsolódást magát.

Oszd meg másokkal is ha tetszett:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük